2022. november 27.
Neményi Mária írása a Jelenben

Nem is tudom, hogy fogjak hozzá, hogy itt, a nyilvánosság előtt elbúcsúzzak Szalai Julitól, barátnőmtől, szociológusi pályámon mindvégig legközvetlenebb munkatársamtól, akivel párhuzamos életünk sok ponton összetalálkozott, akivel annyi minden kötött össze, annak ellenére, hogy sokáig teljesen más utat jártunk. Bár gyerekkorunkban csak egy saroknyira laktunk egymástól, és ugyanabba az iskolába is jártunk – igaz, ő, lévén nálam két évvel fiatalabb, az akkor induló zenei tagozatra került –, csak sokkal később ismerkedtünk össze. Az első találkozásunk, ami Kemény István azóta is megkerülhetetlen cigány kutatásához kapcsolódott és mindkettőnk életében meghatározó szerepet játszott, még közel két évtizedig csak párhuzamosan zajló szakmai úthoz vezetett. Én frissen szerzett pszichológus diplomámmal, ő végzős közgazdászként, én naivan, de nyitottan a világ sokféleségére, ő sokkal tudatosabban és a cigányügyet is megoldandó társadalompolitikai kérdésként kezelve indult el azon az úton, amelyet végig követett, és amelyet sokféle, egymással összefonódó kutatási, oktatói és olykor politikai szerepvállalásával egyaránt képviselt.