2021. május 13.
HVG (nyomtatott sajtó)
Hetven körüliek, magasan képzettek és sok a szabad idejük – így jellemezhetők leginkább a tüntetésekre járók Magyarországon. Semmit rólunk nélkülünk című új könyvében a Republikon Intézet vezető elemzője a demonstrációk, politikai mozgalmak alakulását vizsgálta az Orbán-rezsim tíz éve alatt
„A hatalmon lévőknek jó, ha a politika szitokszó, az emberek a közösségi megoldások helyett az egyéni utakat keresik.”
Széles körben elfogadott vélemény, hogy csekély a magyarok civil aktivitása, ritkán tüntető „birkanép”. Mennyire helytálló ez az állítás?
A vizsgálatok visszaigazolják, hogy a magyarok passzívak, és nemcsak Nyugat-Európához képest, hanem Lengyelországgal vagy Szlovákiával összevetve is. Ugyanakkor a választási részvétel kiugróan magas a térség többi országával szemben.
A Fidesz stratégiájának is része, hogy az embereket egyéni érdekérvényesítésre ösztönzi a kollektív cselekvés helyett?
A Fidesz gyakran alkalmazkodik a társadalomra jellemző attitűdökhöz, amelyekre rá is lehet erősíteni. A hatalmon lévőknek jó, ha a politika szitokszó, hasonlóan a Kádár-korszakhoz, az emberek a közösségi megoldások helyett az egyéni utakat keresik. Az érdekkijárás is egyfajta politikai részvételi forma, amit úgy szoktunk mérni, hogy rákérdezünk a válaszadónál, felkeresett-e az elmúlt 12 hónapban bármilyen tisztségviselőt, választott politikust. Ez nálunk elterjedtebb, mint a kollektív érdekérvényesítés, a tüntetés, az aláírásgyűjtés vagy a bojkott. Főleg a kisebb településeken, ahol a helyi politikusokkal könnyebb találkozni a boltban vagy az utcán. Az érdekkijárás magyarázza, hogy miért nem mennek a magyarok tüntetni például az egészségügy állapota miatt, miközben szinte minden kutatásban ezt mondják a legnagyobb problémának. Nem gondolják, hogy létezik kollektív megoldás, csak egyéni utak, ismeretségek, hálapénz.
Nem arról van szó, hogy nem bíznak a tüntetések erejében? Az elvárások általában elég magasak, ezekhez képest a legtöbb ilyen esemény maximum részcélokat tudott elérni, vagy ahogy az SZFE esetében is történt, semmit. Egy tüntetés következményei azonban nem csak a kitűzött célokról szólhatnak. A rabszolgatörvény elleni demonstrációkon például először jelentek meg jobbikos zászlók szivárványos vagy roma jelképekkel együtt. Látszott, hogy készül valami, ezek a csoportok egyre jobban elfogadják egymás közelségét. Ez is egyfajta eredmény. Vagy az Eleven Emlékmű esetében: áll ugyan a Szabadság téri szobor, de sikerült megakadályozni az ünnepélyes szoboravatást, és átértelmezni a művet. Ráadásul létrehoztak egy kicsi, de stabil és hét éve aktív ellenzéki közösséget.
Mi az oka annak, hogy egyetlen ügy sem hozott össze akkora tömeget, mint a 2014-es netadós tüntetés?
A 2017-es CEU-tüntetésen is nagyjából 40–50 ezren lehettek, akárcsak a netadós tiltakozáson. Az utóbbinál a spontaneitás, az egyszerű üzenet olyanokhoz is elért, akik kevésbé aktívak a közéletben. A téma is lényeges, az otthoni internet a nappali tartozéka, ha azt akarja megadóztatni a kormány, akkor betör a magánszférába. Fontos elem még a 2014-es elvesztett választás miatt az ellenzéki pártokkal szembeni elégedetlenség, és hogy a szavazóik a kezükbe akarták venni a politikát.
Az ellenzéki tömbön belül sokáig meghatározó volt a civilek és a pártok közötti konfliktus. Mi volt az oka?
Egyrészt a baloldal hitel- és önbizalomvesztése és teljes fragmentálódása, ami már 2006-tól elkezdődött. Sokkal hitelesebbnek mutatkoztak a civil szervezetek. Sok ellenzéki szavazó számára úgy tűnt, hogy általuk lehetséges valamilyen új lendületet adni az ellenzékiségnek, létrejöhet egy új egység az Orbán-rendszerrel szemben. A pártok meg úgy érezték, hogy ez ellenük szól, hitelességüket, elkötelezettségüket kérdőjelezik meg. Csakhogy a civil szervezetek nem tudtak az utcáról kormányt váltani és a választáson elindulni. Ez a politizáló közvélemény számára is világossá vált a rabszolgatörvény elleni tüntetések idejére, amikor az ellenzéki pártok legalább részben vissza tudták venni a kezdeményezést. A 2019-es önkormányzati választási győzelem óta erősebb a bizalom az ellenzéki pártok iránt, és a civilek közül érkező szereplőkkel vérfrissítést is kaptak.
A zöldaktivizmusra két példát hoz a könyvében: a Liget-védők és a Maradjanak a fák a Rómain! Történetét. Az egyik mozgalom sikeres tudott lenni, a másik nem. Miért?
Nem mindegy, hogy mennyire volt fontos a kormánynak, hogy megépüljön az adott terv. A múzeumi negyed presztízsberuházás, amiből nem akartak engedni, a mobil gát meg inkább Tarlós István presztízsügye volt. Ő sem akart visszavonulni, de az ereje jóval kisebb volt. A másik ok, hogy a Maradjanak a fák a Rómain! Másfajta társadalmi réteget szólított meg. Nem tűnt annyira politikai ügynek, inkább a természet védelme, a gyerekes családok érdekei felől közelítették meg a kérdést. Egy helyi, családias mozgalomban többen magukra tudtak ismerni, ezért nem mertek vele kockáztatni a döntéshozók a 2019-es önkormányzati választás előtt. A Ligetvédőknél markánsabb volt a mozgalmi jelleg, és ezzel kevesebben tudtak azonosulni. Az időzítés is fontos, a Rómain még egy kapavágás sem történt, a Liget-védőknek biztonsági őrökkel kellett szembeszállniuk.
A Fidesztől sem áll távol a mozgalmi jelleg: elég a nemzeti konzultációkra vagy a Békemenetekre gondolni. Hatékonyak ezek az eszközök?
Már a polgári körökkel elkezdték, hogy bizonyos funkciókat, amelyeket korábban a párt töltött be, kiszerveztek a hozzájuk kapcsolódó civil szervezetekbe. A politikával szemben bizalmatlanabb választók szívesebben kötődnek olyan szervezethez, amelyik nem párt. Hatalompolitikai szempontból pedig hasznos lehet, ha nem a párton belül történik a mozgalomszervezés, nem alakulhat ki olyan hatalmi góc, ami később veszélyes lehet a párt vezetőire. Nem tudja senki felépíteni magát a tagszervezésen keresztül, hiszen hivatalosan nincs kapcsolat például a Fidesz és a Békemeneteket szervező Civil Összefogás Fórum között.
A könyvében vizsgált tüntetések közül az SZFE mellett vagy a klímaváltozás miatt inkább a nők, míg a Békemeneten és a rabszolgatörvény ellen inkább a férfiak álltak ki. Miből fakad ez a különbség?
Az olyan politikai közösségben, ahol hagyományosabbak a nemi szerepek, a politikai aktivitás is „férfidolognak” tűnik, ezért lehettek többen ők a Békemeneten. A rabszolgatörvény elsősorban a „férfias” ágazatokat érintette, ha a pedagógusokat célozta volna, akkor valószínűleg több lett volna a nő. A klímatüntetésekre nemzetközi viszonylatban is inkább ők mennek el, az SZFE pedig az egyetemi és a kulturális jellege miatt vonzhatott több nőt.
Melyik korosztály megy ki leginkább az utcára?
Azok a legaktívabbak, akik a rendszerváltás idején 30–40 évesek voltak. Ők többnyire az egykori Ratkó-gyerekek, sokan vannak, már van elég szabad idejük, hiszen a gyerekeik kirepültek, és kevésbé jellemző rájuk, mint a fiatalabbakra, hogy elfordulnak a politikától. Tipikus még, hogy leginkább a magas státusú, iskolázott emberek vesznek részt a közéletben. Kevésbé tartja vissza őket a részvétel kockázata, kiforrottabb a véleményük. Bár az ellenzéki nyilvánosság könnyen megvezethető embereknek tartja a Békemenet résztvevőit, a jobboldali tüntetőkre is igaz, hogy a diplomások, magasabb státusúak vannak köztük többen.
A koronavírus-járvány miatt jó ideje tilos bármiféle demonstráció. Milyen hatással lehet mindez a magyar tüntetési kultúrára?
A terasznyitás utáni Deák téri vonatozást látva nem gondolom, hogy a szünet bárkinek is kedvét szegné a gyülekezéstől. Magyarországon a lakosság körülbelül 3 százaléka mondja magáról, hogy a kérdezést megelőző egy évben volt jogszerű tüntetésen. Ha figyelembe vesszük, hogy magas státusú, kisebb csoportról van szó, akkor kimondhatjuk, ha lesz lehetőség, ők utcára mennek. Ugyanez vonatkozik a jobboldalra is.
KA: Mikecz Dániel. Lényeges az egyszerű üzenet